kucseraklara@t-online.hu

                                                 V e r s e k

Verseim 

Főnixtoll-fonó

Hátam mögött áll veres kő-oltár,
szétporladt már a lélek és a hit.
Csonthamu óh jaj, régen földdé vált,
s lett torkom szoros, befagyott kút is.
 

Rejtnek még szikrát áldott mély-zugok,
t
enger-búból, lásd futnak új erek.
Nem kényszer szül, s nem feszítő hurok!
Mag-tudat mozdít csak író kezet!
 

Nem várok már én talmi kegyelmet.
Áradj lélek és mozdulj, létremény!
Beletörődés nem szül szerelmet,
csak Feltámadás: Élet s Éltetés!
 

Tátott seb, mit a sebrontó rohaszt
ám a gyógy-tudat balzsamként keni.
Szó-logosz-erő szép tavaszt fakaszt
s, új jelent felénk: feltűnt a Zenit.
 

Így fordul a kín jövőtermővé
Szintézis, ami szárnyra keltheti
Főnix-tollból fon jelent-élővé
Múzsasors-csapást elfeledteti.

-KlárInda-
 

Válasz

Várótermekben ácsorgó árny-alak!
Kongó sźív-börtönöd körül
mért emelkednek oly óriás falak?

Hová rejted lelkem elcsent kincseit?
Borzongó pincemély fenék
mért emészti élted csillám fényeit?

Csillgahont miért fürkészi tekinteted?
Éjjeli égbolt-kémlelőn,
mélán miért pásztáz könnybe lábadt szemed?

Szülhet-e pincemélyed kérdéseket?
Ácsorgó árny-alak falán
tudnak-e áthatolni fényreggelek?

-KlárInda- 

Gyógyírás

Írni, ha gyógyít, hát leírom, mint vagyok.
Bár semmi se lennék, mégis minden vagyok.

Ablaküvegek csurranó esőcseppjei prizmáin csillanok.
Tavaszi szirombontásban bontakozok,
pezsdítő nyárban, lenge ruhában surranok.
Színpompává értem őszi falevelek csücskén,
s most önfeledten az avarba gázolok.
Zúzmarás, téli reggelek fagyában élet-dalt dalolok és hópelyhek csendes szállingózásában létemmel életet lebegek.

Viharfútt fák lombjában tépődve, tomboló tenger hullámai közt is megmaradok,
majd partra vetett hajó robcsai felett elsikló sirályként vijjogok
és az elcsitult vihart követő éber csenddé változok. 
 
Tengerparti gondtalan nyaraláson, ha ott sem vagyok, az hogy lehet, hogy ott is ott vagyok?

És tóparti magányos sétákon elmélázva vajon nem én pihengetek?
Gőzölgő fürdőben jólesőn melegedek, 
s vén kávéházak teraszán, pokrócba takarva mézes teát szürcsölgetek.

Hegygerincen barangolok és zöldellő erdőkben szarvascsordákkal vonulok.
Mezítlábas túrákon talpammal az éltető Föld szívdobbanásait érezem.
Feljutva sziklaszirtre, pásztázó szembogaram csodás tájképet ment elmém emlékezetébe. 

Csillagos éjjsötét égbolton utazgatok,
s sz
obákban reggelente beszűrődő fényárban úszó mosolygó ébredés vagyok.

Időutazások repülőgépein múltba, s jövőbe futkosok.

Felfedezem magam a megszentelt időben: várakozásban és elmúlásban, majd az újra találkozások örömében.

Csilingelő gyerekkacajok fejbe kúszó visszhangja lettem.

Ott vagyok a szerelmesek szíveinek ujjongó turbékolásában,
és c
saládi fényképeken a boldog perceket megélt emberek arcának ragyogásában.

A vajúdó nő vagyok egy kicsiny szülőszobában.
Várótermi szemek szomorúságában is én fakulok.
Múltban élt, vízbe veszett fehér ruhás kisleány vagyok. 

És igen, ott élek én a versben, sorok közt bújkálva. 
Mégis, az áldott Jelen membránját dobbantja szívdobom. 

Igen, most éppen itt vagyok.
Legyen bár nehéz vagy üres a szívem, tudom csak átmenetben billegek.

Majd egyszercsak arra ébredek,
h
ogy éppen most boldogság járja át merengő szívemet,
s h
ernyóból pillangót szül illanó éltem rezdülése.
Hűs vízű Forrásom mélyéről dal fakad: élek! Vagyok!

Átléphetek még, s átléptem eddig is sok falat.

Vagyok, aki mindig is voltam: Semmi és Minden. 
Igen! Voltam, vagyok és leszek is mindig ugyanaz! 

Csodultig telve létezem.  

Általad őrizve van lelkem, melyet Hozzád emelni mindig kész vagyok.

-KlárInda-


Katrén

Fel nem vállalt Múzsa ám:
Nébó-hegy, s nem Kánaán.
Sziszüphoszi boldogság,
F
el-le gördülő rabság.

-KlárInda-

         

Kilépés: belépés

Ébredő, nyűtt Múzsaság:
Józsué kap Kánaánt!
Sarjadó ág ős Jessé:
Messiás-törzs nemzetség.

-KlárInda-
 

Álmatlant álmodva ébredek

Merengő, magányos reggelek:
Kezeid engem kerestenek?
Karnyújtásra melletted, Ki-Veled...!
Törött léted, hajh...! Leteheted.

Lásd, magam is álmatlan leszek,
S keltnek ugyanilyen reggelek:
Imámmal földre térdepelek.
végül mégis elvezettelek!

Talán már az altatód se kell.
Mindvégig volt számodra  ott hely!
Magam lettem most hajléktalan
De Jézusért cserébe ez mit zavar?

Köszönöm, hogy imám célba ért,
Viharban eveztem, volt miért!
Túlpartra átvitt a Mentő Kéz,
Megindult lábam, s a bátor ész!  

Éberen álmodó reggelek:
az Oltárhoz visszavittelek.
Vihar és sötét, mi engem ért...
de van Jézusom, volt Menedék!

Maradt a magány, s bús reggelek
S látod? Visszaterelhettelek. 
Maradt az álmatlan ébredés:
győzött a Szívem, s a Józan Ész! 

-Klárinda-
 

Fordított haikuban sírva

Indián nyár hevített,
beleremegtek
a tétova kezdetek.

Fakuló falevelek
közt kerestelek,
szél fújt és eső esett
.

Múltak merengő hetek,
menedékházban
melegedtek fel szívek.

Mozdultak szárnyas kezek,
s virágot téptek
a tétova kezdetek.

Jöttek fagyos telek
nagykabátomba
vacogva temettelek.

Teleltek az ünnepek,
K
arácsonyt várva 
Téged feledtettelek.

Tavasz virult az ágra,
maradtam árva
egy kalickába zárva.

Vágyam a fénylő nyárra,
sütött hétágra,
mezítláb, Téged várva!

Lett újra indián nyár,
szellősusogás,
mi fakó avarban jár.

Most esőben lépdelek,
könnybe gázolva-,
e
gy körforgást képzelek.

Hű szívvekkerem ketyeg,
h
óvihart állva.
M
ondd, hogyan szeresselek?

-Klárinda-
 

 (T)Árulkodó haikuk

Szemedbe nézek,
benne csillámló szikra
az örök élet.

Szívedbe érzek,
benne szorongó fájás,
tefeléd lépek.

Szívemben kések.
Hogyan juthanál hozzám?
Bús tévedések.

Lelkemben képek:
nagy sasszárnyon utazván
tehozzád érek.

Szélfútta rétek
s rónák pusztaságában
érzés temérdek!

 -Klárinda-
 

Vég-e?

Éj-ajtón belépő
Hold-táncot igéző.
Mintha szárnyra kélne...
S nem érti. Mivégre?

Ég ajtón betérő
Nincs többé kitérő
Mintha szárnyat tépne
S  nem érti. Mivégre?

Énrésen benéző
Én-lakba betérő
Mintha Lenne. Végre!
S nem érti. Mivégre?

Végére sem érő
Minek e kitérő?
Ennek úgysincs vége!
Gondolja, s már vége.
 

-KlárInda-
 

Istenarc pár versfodorban


Vándorolva út porában,
csillogó fű harmatában,
meztelen talp lábnyomában.

Gyöngy tavaszban, áradásban,
égi felleg-áztatásban,
rügyfakasztó áldomásban.

Széltekergő hurrikánban,
perzselődő pusztaságban,
lombveszejtő sárgulásban.

Messzi-távol óceánban,
bércre néző szembogárban,
csillagoknak ég-honában.

Jégveremben, tépő fagyban,
ott keresgél minden agyban,
felzokog kicsinyben s nagyban.

Békességben, háborúban,
vígságban és baj-borúban,
domborúban, homorúban.

Épülésben és romokban,
kézzel írt szavak homokban,
Ő időz el korszakokban.

Ott a korhadt temetőben,
zsengeként a csecsemőben,
felbukkan az Eredőben.

Él a sejtben, él a vérben,
dús teendők sűrűjében,
hű mesélő tollhegyében.

Szókertészek énekében,
műremekben, népzenében,
ékességek rejtekében.

Ébredésben, szép reményben,
csillanó fény ég-szemében,
végtelennek tengerében!

-KlárInda-
 

Törekedés

Törekedés, összetörés.
Felépülés - ez sem kevés.
Feltámadás - egészen más.


-KlárInda- 
 

Ajándék 

Ad-om, mi az Enyém,
Kap-om, mi a Tiéd. 
Ad-od, mi a Tiéd,
Kap-od, mi az Enyém.

Korsóm, ami Enyém,
gyenge cserépedény.
Korsód, ami Tiéd.
Múlandók. Óh, miért?

Marad, ami Örök,
s mem hatják ördögök:
Áramló Fénykörök,
megtartják, mi törött.

Bekúszik Felülről,
megvéd, s nem felőröl.
Áramlik Középről,
sugárzik szeméből.

Szelíden megérint,
szeretve Feléd int,
meghallgat, elhallgat,
ajkáról dal fakad.

Vigasztal, marasztal,
roskadó az asztal.
Feléd lép, beenged,
habár ő is szenved.

Együtt jó -így Örök,
elfutnak ördögök.
Áramló Fénykörök!
Itt vagyok már, Jövök!   

-KlárInda-

Ösvénylépők

Képzeletem gyáva,
száraz fakósága,
s ősz borult a tájra,
mikor megleltelek.


Sárgult falevelek,
rideg, tépő szelek,
rám fagytak a telek,
mikor megleltelek.


Ölbe vettél, Árva,
s csókoltál a mába,
féltem mindhiába,
mikor megleltelek.


Sírtam, mint kisgyerek,
ápoltad lelkemet,
Bíztattál:"Csak nevess!"
mikor megleltelek.


Teremtél szépséget,
gyújtál melegséget,
kértél szelídséget,
mikor megleltelek.


Simogasd lelkemet,
s némán fogom kezed.
Virágost lépdelek,
ős ösvényen, Veled.

-Klárinda-
 

Pipacsmezei éj
 

Törött Csillagkocsim rúdja!
Ki segít engem az Útra?
Tekints fel, Vándor, az Égre,
s ha felnéztél, már megérte.

Szólítsalak hát Uramnak?
Magamnak vajh Ura, Te vagy?
Bírhatom Szabadságodat?
Mindenség-Úr, Aki Te Vagy!

Nappal porban barangolok,
délibáb-látomást hozok.
Éjjel vakon botladozok,
segítenek a csillagok.

Pipacsmező, hová jutok.
Már nem rohanok, nem tudok.
Uralkodva önmagamon,
szeretgetve magam, hagyom:

élni pipacsvirágomat,
termést hozó, ős-MAG-omat. 
 Tudom már, "Elhull a virág,
eliramlik az élet", s lám...

Termést hozó, bővelkedő,
tűzpirosló pipacsmező!
Álmot hozó, elaltató,
tépni nem, csak szemnek való!

Szabad vagy ám, hahó! Az ám!
Bővelkedjen, Dicső Hazám.
Szétszórhatod önmagadat:
Göncöl-arcú, Táltos hadad.

Tudom, hogy elhull a virág,
ám találtam Otthont, Hazát.
S óh, eliramlik az élet!
Megtalállak Itt, Benn, Téged.

-Klárinda-


Figyelek Rád

Kikelet! Tavaszidő van.
Örül Bennem a Gondolat.
Forrásomhoz elvezet
S gyengéden a Mélyre megy.
Gondolat termette MAG
MAG termette Gondolat
Újragondolni Önmagad!
De előbb Érezni Akarom.
Őt, a Tisztát, Fényeset,
Ki minden Jóval körbevesz.
Érezni Szép Életemet.
Élni akar Bennem az Isten.
S adni másoknak Életet!

Betakar 

Hová aranyos hídja vezet, Napragyogás.
Felemelve tekinteted: Híd-látomás.
Tavirózsára megérkezve: Béka-magány,
Teremtőnket meg nem kérdezve: Tavas-talány.
Naphidas tóvízben fürdőzve: Életvizes,
Isten tenyerében rejtőzve: Életjeles.


Napragyogás

Uram, leborulva kérdezem:
Mikor lesz napragyogás az életem?
Meddig élem még a szenvedést,
Mikor lesz a hitemből gyümölcsszedés?

Meddig kell vágyban, reménytelen
Vonszolni magam, s menni ösvényeden?
Lesz még a keskeny út járható?
Lehet még az imám teljes, átható?

S ez az ima mire lesz elég?
Követni Krisztust, már megelégedés?
Amíg hozzád így imádkozom,
Kérdéseimet már nem számlálhatom…

Megérkezem Hozzád, itt vagyok.
Tudtam, hogy megnyugvást csak nálad kapok!
Szomjaztam, mint szarvas, hűs vízre.
Veled maradnék, s kebleden örökre.

Majd aztán indítasz, hogy menjek,
Napragyogást kell, hogy másokban keltsek!
Megáldottad e találkozást,
Lelkem jóllakott, vágyja a változást.

Toporgó

Nem érdemlem, nem, nem, nem.
Rossz vagyok és jó a világ,
Nem érhetem el, el, el…

Ha tudnám, most ki vagyok
Tudtam én rég, de elhagyott
Régi énem, el, el, el.

Amit várok jel, jel, jel
Csodaként a felhőkbe írt
De nem érkezett el, el, el.

Csend

Lelkemre ült a csend szava
Hallgatag és vidám:
Áldásra váró szívem itt
Te lelkedre talált

Hogyan tovább, ezt nem tudom,
Veled vagy nélküled?
Eljött pedig ez alkalom,
S csak Isten menti meg.

Szívemnek vekkere ketyeg,
Az élet megremeg.
Csak Hozzád indulok, s megyek
Amerre út vezet.

Hűs

Ha folyton égni nem lehet,
Mi menti meg majd lelkemet?
Ha folyton vágyni nem lehet,
Mi csitíthatja szívemet?

Folyónak partja vagy nekem,
Egy ének lett az életem.
Csitítsad szomjam szüntelen,
Dalommal ezt üzengetem.

Veled

Karjaidban megpihenni
Aloknyatkor elalélni
Pirkadatkor arcod nézni
A jövőnket megigézni.

Idő

Időből kivált pillanat:
Kezem kezedben ott maradt,
Szemed szememben elmerült,
Lelkem lelkeddel egyesült.

Szertefoszló a gondolat,
Mely engem s téged elszakaszt.
Lélek a létben létezik
S a vekkeróra szétesik.

Idő. Időtlen létező.
Öröklét felől kérdező.
Melyben a lélek elvegyül
Szenvedélyt szít, s könnyet törül.


Üresség

Nézed a messzeséget, hogy közelít.
Érzed, a veszteség mibe menekít.
Mégis tűnődsz a mán, mi nem éltet,
S ki szikrát lehelhetne, nem éled.

Szerelem

Állandó gondolatfolyam, érzésköntösbe bújva,
Hiányát naponta megéled újra s megint újra.
A kedvesnek, ki elképzelt jelened alakja,
Kísértet egy titkos kertben, hová egyre haladna.

Tenger, mi tombol és őrjítő vad viharát éli,
Szellem és test kimerül, s a lélek már nem a régi.
Egyet akarsz csak mélán, lábad is erőtlenül lép:
Érintkezz, ölelkezz némán, vele összeér az ég.

Kijózanodás

Isten járt a kertben, az alma is hamar elgurult,
Meztelenségre ítélet s levéltakaró borult.
Tudni akartad, ami tudva volt, ami ott lapult,
Mi édesnek tűnt e csáberő, az lelkedig hatolt.

Áldás

Ki fogja ezt a kínt, ezt a bűnt neked mulasztani?
Ki képes megbocsáthatatlant hálára váltani?
Ki tölthet ki űrt és szerelmet ki lobbant fel neked?
Ki józanít ki és ki tanít, ha fáj az életed?

Teljesség

Egy lényeg és három személy titka járja át szíved
Gyógyulva és helyreállva, ez a film itt lepereg:
Sérült éned elmenekült, hajótörést szenvedett,
Partot érve, Valaki vár és a parton integet.


 Finom

Finoman érek
Finoman lépek
Finoman Élek
Éltetek,
S  kérek.

Finomat vágysz
Finomat látsz
Finomat érzel
S ha kérlek
Elnézel


Készítsd el weboldaladat ingyen!